ELutazások,

avagy kezdjük az egyszerűbbnek vélt verzióval: tényleg könnyebb elutaznunk valahová?

Azzal kezdem, hogy utazni jó. Úton lenni. Ismeretlen utakat megismerni. Néhány embernél érzem, hogy ha ki tudnának szakadni a megszokott környezetükből egy kis időre - mondjuk egy távoli utazással - az kiszakíthatná őket egyik-másik elakadásukból is. Vannak ilyenek körülöttem... Persze ez nem ennyire egyszerű.

Azt mondhatom magamról, hogy sokat utaztam. Persze néha még mindig elfog a zöld irígység egy-egy nagyutazó barátom láttán, hogy hú, meg há, meg de jó lenne még... De általában véve érzékelem a sokatutazottságomat.

Vannak útjaim, amikről írás is készült, ezeket talán össze tudom szedni itt, csak azért, hogy együtt legyen. A legfrissebb uti-sztorik meg a fenti keretesben landolnak, szándékom szerint.

Ha elindulok visszafelé az időben, akkor 2007 az egy utazós év volt:

Nyáron elutaztam Kanadába egy indián rezervátumba. Azért, hogy egy feketeláb indiánról filmet készítsünk . Az az írásom olvasható a régi honlapon . Ha most tematikus lennék, akkor itt az indiánosdiról kéne még beszélni (Naptánc, izzasztókunyhó címszavakban leginkább), mert ennek a kiutazásnak volt/van előzménye és utózmánya is. Szóval egy folyamat, na! De azok a részek inkább a másfajta utazás kategóriába illenek.

Aztán ugyanezen év elején Dél-Afrikában is jártam néhány hetet, de most NEM cápákat tanulmányozni, hanem először Durban környékén egy buddhista elvonuló-központban világmegváltás szándékával jöttünk össze egy kis nemzetközi csoportban, aztán pedig egy drága barátom társaságában felkerestünk egy zulu sámánt, akinél néhány napig a fehér oroszlánokról és más elképesztő dolgokról hallottam. És éltem meg mélységes mély tapasztalásokat - de ez megint a másféle kategória. Az útleírás - vagy mifene - szintén a másik honlapra került és most már marad is ott .

Ha ennek az évnek az őszére ugrok, akkor volt egy látszólag picike út a szomszédos Ausztriába. Ezelatt a néhány, Melk-i apátságban eltöltött nap alatt földrajzilag ugyan közel voltam, de lélekben messze-messze - üzletemberekkel, vallási vezetőkkel, Nobel-díjasokkal és tettrekész, elképesztő fiatalokkal és inspiráló beszélgetésekkel. Ez volt a Waldzell  - képekben.

A 2006-os évről most elutazásilag nem nagyon van emlékem - ugyan akkor még tagja voltam egy tanulócsoportnak, akikkel két-háromhavonta egybegyűltünk pár napra, hol Hollandiában, hol Angliában... De ez aztán tényleg másról szólt, nem az utazásról.

A 2005-ös év volt az első Dél-Afrikai út, ami minden tekintetben a "makes no sense" kategória volt első látásra sok mindenkinek a környezetemben.  Több, mint egy hónapra elmenni egy aprócska faluba (ahonnan gyakorlatilag ki sem mozdultam egész idő alatt), azért, hogy önkéntesként dolgozzak egy fehércápát megfigyelő társaságnak?! Ráadásul ezért még fizetni is hajlandó voltam?! No, de erről bővebben írtam itt a cápás aloldalon , mert ez nekem maga volt a megvalósult álom. És persze "véletlenül" megannyi egyéb hozadéka is volt, belső síkon.

Talán még egyet visszaugrok, csak azért mert az ötévet valamelyes beláthatónak tartom: 2004-ben egy korábban elindult folyamat kapcsán eljutottam egy kaliforniai központba, ahol két remek fickótól tanultam. Magamat. A stresszt. Annak kezelését. A szemlélődést. És megannyi más folyamatot, ami ha úgy tetszik itt indult el bennem... Mérföldkő. Határozottan az. Látható, hogy ez az út sem a turista kategória, noha lecsattant pár fotó...

BEutazások,

avagy mi van akkor, amikor a kint az bent van és ráadásul látszólag teljességgel kiszámíthatatlan tereppel állunk szemben?

Ha már elmentem 2004 februárjáig, akkor sokszor azt gondolom, hogy nekem tényleg ott kezdődött el minden. Az utam. Illetve, ahogy mondani szoktam: onnan kezdve van tudatosságom arról az útról, amin vagyok. És ez nekem azóta is nagy szó! Nem jelenti azt, hogy tudnám mi ez az út! Vagy, hogy hova visz? De vannak éber pillanatok és ránézések, ráébredések.

Az is egy ilyesmi volt, amikor először éreztem azt, hogy elmenni könnyebb, mint itthon maradni. Hogy belül utazni sokkal nehezebb, mint messzi tájakon, "veszélyes" kalandokba vágni. És megtalálni dolgokat, amiket addig mindig sokezer kilométer távolságban véltem felfedezni, pedig itt vannak körülöttem. Könnyebb a messzeségbe révedni, mint éles szemmel a mikrokörnyezetet pásztázva megtalálni és leporolni azt, ami az árbockosárból fénylő, távoli kincsnek láttatja magát...

Most már van úgy, hogy itthon tudok maradni. Van úgy, hogy érzékelek. Hogy észlelem a dolgokat. Közel. Nehéznek találom, de vállalhatónak, sőt élvezetesnek is.

Már arra is volt példa, hogy másokat tudtam kísérni. Az ilyen úton. Belül. Befelé. Szeretem az utaskísérést. Az üzleti környezetben ezt másnak hívnám. De itt csak erről van szó. Kísérni. Erre vállalkozom, ha felkérnek. Azt hiszem, hogy az én BEutazásomban ez is benne van: mások BEutaztatása. Nosza, állok elébe: utazzunk együtt, ha úgy érzed! Az itteni elérhetőségeken keresztül felveheted velem a kapcsolatot - ami tulajdonképpen az az első lépés, amivel minden ezer mérföldes út elkezdődik. A tiéd is. Aztán a következő lépés már kísérve mehet. Valamerre. Mert, ahogy Bojtorjánék megénekelték magyar country-ba oltva:

"...a holnap még olyan szörnyen messze van.

Az országút a lábam alatt és fölöttem az ég:

Ez a két dolog, amit tudok biztosan."

Ezen két viszonyítási pont mentén JÓ UTAT mindenkinek és köszönöm a bizalmat a belső utak kíséretéhez! Hóóó, halászpeti